A Néma Őrző meséje
Egyszer volt, hol nem volt, birodalmakon innen, uradalmon túl, élt egy szerelmespár. A férfi dalnok volt, s hangjának, dalainak híre mindig előtte járt. A kedvese rangos úrhölgy, kiről úgy tartották, kacagása szebben cseng ezernyi kristálynál.
Ám az atyja ellenezte a kapcsolatot, s rendre új és új kérőket mutatott be a leánynak. Nem akarta egy egyszerű, ha mégoly híres és szeretett dalnokhoz adni a lányát. Ám a Kisasszony hajthatatlan volt, minden kérőt elutasított.
- Ha nem lehetek a dalnoké, másé sem leszek! - mondta dacosan, ám atyja megharagudott és úgy döntött, kényszeríteni fogja a lányt.
A király minden esztendőben dalnokversenyt rendezett, hova messzi földről érkeztek a dalnokok, igricek, regősök és bárdok. A hírnév varázsán és a király elismerésén túl (az atya büntetéseként) ezúttal egy leány kezét is elnyerhette a győztes.
- Ha atyám biztosítani akarja, hogy többé ne választhasson szét bennünket senki, szebb nászajándékot nem is adhatott volna! - kacagott a leány, s nem ijedt meg, hiszen tudta, hogy kedvese elnyeri majd a kezét. Atyja azért ajánlotta fel őt a győztesnek, mert a király színe előtt köttetett frigyet élő ember fel nem bonthatta. Ám a makrancos leány csupán gyöngyözve kacagott.
A verseny
megkezdődött, és valóban úgy tűnt, nem akad méltó ellenfele a leány dalnokának.
A résztvevők sorra estek ki - kinek hangja ment el a sok énekléstől, kinek
hangszere húrja szakadt meg, ám a dalnok kitartott, s hangja tisztán, lantja
lágyan csengett.
Végül ketten maradtak. A dalnok, kinek győzelmét már sokan előre ünnepelték, és egy különös, sötét alak, kinek hangjától borzongott a nép, s félelmet csempészett a szívekbe. Háta mögött azt suttogták, eladta a lelkét egy túlvilági lénynek, s cserébe minden tervét siker koronázza.
Későre járt már, s a király is, a dalnok is elfáradt, hát másnap estére tűzték ki az utolsó dalt s a menyegzőt. Mindenki aludni tért, csupán a dalnok volt az, ki útját kényelmes fogadó helyett az erdő felé vette. Minden éjjel ellátogatott egy ébenszínű, ezüstlevelű fához, s a növény duruzsló dalát hallgatva fáradt tagjaiba új erő költözött, dalai pedig varázslattal teltek.
Mindenki aludni tért, ki a fogadóban, ki kényelmes dunyha között, s immár a dalnok is a fa tövében szendergett, kivéve riválisát, ki a nyomában járva kileste a fát, s felfedezte a dalnok titkát. Meghagyta társának, hogy a verseny estéjén, mikor a dalnok fellépne, öntözze olajjal bőségesen, és gyújtsa fel a fát.
Így is történt, s mikor másnap a dalnok sorra került, mindenki csodálkozva figyelte verejtékező homlokát. Korábban egyik ellenfelétől sem ijedt meg, most azonban úgy tűnt, mint akit a hideg ráz. Mikor megpendítette lantját, annak húrja sikítva pattant el, s összepöndörödött, és mikor a dalnok szólni próbált, nem jött ki hang a torkán. Kedvese kétségbeesésére képtelen volt megszólalni, hiába próbálkozott, s a homlokán gyöngyöző izzadság fokozatosan rőt színt öltött, arcát pedig fájdalmas lángkígyók lepték el. Bár ajkán nem jött ki hang, tekintete, mit végig kedvesére szegezett, beszédes volt, s mindaddig ragyogott, míg testét el nem emésztették a lángok.
Senki nem sietett a segítségére, senki nem mozdult, kivéve a leányt. Mindenki mást megdermesztett az illúzió, s döbbenten álltak. Nem úgy a dalnok kedvese! Utat tört a tömegben, s a párjához sietett, de mikor hozzáért, a lánglényhez hasonló illúzió őszi falevelekként hullott szerte. Egyetlen apró lila kristálycsepp maradt csupán a leány kezében. Tenyerébe zárta a követ, s mindaddig ott tartotta, míg a király beszélt. Úgy tűnt, senki nem vette észre a szemük előtt lezajlott kegyetlen elmúlást, azt csupán a megfutamodás különös formájának tekintették. Az uralkodó kihirdette a dalnok visszalépését, s ezáltal a riválisa győzelmét.A makrancos leány kétségbeesetten kapaszkodott a kristálycseppbe, s az úgy tűnt, megolvadt tenyere hőjétől, s feloldódott a kezében. A leány érezte, amint a kristály, mit kebléhez ölelt, megérinti, s hűs érintése szívéig hatolt enyhítve annak sajgását.
A menyegző előtt még volt pár óra, hogy ura és ő maga méltóképpen felkészülhessen az eseményre. Ám a leány megszökött, s az erdőbe menekült. Nem kacagott többé, s csupán szemeiben ülő könnycseppek csillogtak úgy, mint a szívébe zárt kristály.
El akarta dobni magától az életét, ám a fák között mintha kedvese dalát hallotta volna, s e dal csitította kétségbeesését. Megértette, hogy a dalnok azt kívánná, hogy éljen, s bármily nehéz, haladjon tovább, megőrizve kedvese emlékét. A kristálycsepp hűtötte szívét, és megadta azt az erőt, amely nélkül képtelen lett volna visszamenni a násznéphez, magára ölteni a selymek s fátylak redőit. Már nem sírt, mikor oltár elé állt.
De a makrancos
leány boldogtalan volt, s atyja, ki eleinte örült, hogy legyőzte lánya
makacsságát, most látta igazán, mily hibát vétett, mikor közé és dalnoka közé
állt. Nem hallotta többé leánya gyöngyöző kacagását, s mikor szemébe nézett,
tompán csillogó bánatot és lemondást látott, ám mindennek közepén a dac
acélszíne játszott.
A leány napjai a kötelesség jegyében teltek, napról napra élt, felkelt, mert így kellett tennie, s a delet túlélve várta az estét, mikor ismét meghallhatja a dalt, mi eltörli az elmúlt nap bánatát, s erőt ad a folytatáshoz. A dal a kedvese hangján szólt, ám a szívében rezgett, s bátorította, hogy egy nap majd szebb lesz, megéri várni, megéri tűrni és bízni. A kristály, mit szívében hordott, nőtt, növekedett, s új értelmet adott a leány életének. Boldog volt, s ez a boldogság nem fért el többé a szívében, s apró leányka képében alakot öltött.
A dal igazat mondott, s most már a leány is megértette, miért nem mehetett kedvese után az esküvő napján. A lila kristálycsepp, az apró gyermek már akkor vele volt, s bár nem tudta, de őérte kellett tovább élnie.
Az ében fáról azt mesélik, mégsem veszett oda teljesen, hiszen egy magot a dalnok egyik barátja megőrzött és megmenekített a vésztől. Sokan keresték a fát, kik azért, hogy erejétől a dalnok tudását megszerezzék, kik pedig, hogy végleg elpusztítsák az ezüstlevelű ébenfát. Ám senki nem lelt rá, aki érdekből vagy ártó szándékkal kutatta.
A leány napjai a kötelesség jegyében teltek, napról napra élt, felkelt, mert így kellett tennie, s a delet túlélve várta az estét, mikor ismét meghallhatja a dalt, mi eltörli az elmúlt nap bánatát, s erőt ad a folytatáshoz. A dal a kedvese hangján szólt, ám a szívében rezgett, s bátorította, hogy egy nap majd szebb lesz, megéri várni, megéri tűrni és bízni. A kristály, mit szívében hordott, nőtt, növekedett, s új értelmet adott a leány életének. Boldog volt, s ez a boldogság nem fért el többé a szívében, s apró leányka képében alakot öltött.
A dal igazat mondott, s most már a leány is megértette, miért nem mehetett kedvese után az esküvő napján. A lila kristálycsepp, az apró gyermek már akkor vele volt, s bár nem tudta, de őérte kellett tovább élnie.
Az ében fáról azt mesélik, mégsem veszett oda teljesen, hiszen egy magot a dalnok egyik barátja megőrzött és megmenekített a vésztől. Sokan keresték a fát, kik azért, hogy erejétől a dalnok tudását megszerezzék, kik pedig, hogy végleg elpusztítsák az ezüstlevelű ébenfát. Ám senki nem lelt rá, aki érdekből vagy ártó szándékkal kutatta.
Azonban úgy tartják, erőt adó duruzsolását hallhatják
azok, akiknek igazán szüksége van rá.
Nem szól, de utat mutat, nem látszik, de jelen van Ő, a Néma Őrző.
Nem szól, de utat mutat, nem látszik, de jelen van Ő, a Néma Őrző.
Helyek:
Waaaooooo....
Nagyon megható történet. Bár hozzá vagyunk szokva, hogy a mesék mindig happy end-el végződnek a szomorú drámai történeteknek is megvan a maga tanulságos szépségük.
Csodálatos, és mégis szívfacsaró történet.
Nagyon tetszett!!!!! :)
:D És nem is tudod, milyen fontos ez a mese Shyának! :D